Bejelentkezés | Regisztráció

Kedves érdeklődők!

2009 márciusa óta a teljes Christie-éleművet újra feldolgoztunk, közben olyan információkra derült fény, amely a jelenlegi rendszerünk-be már semmilyen módon nem illeszthető be. Kérünk mindenkit, hogy az agatha.hu lapjainak látogatása során – különösen a megjelenésekkel kapcsolatban – legyetek tekintettel arra, hogy az adatok már elavultak, néhány esetben pedig helytelenek lehetnek.


Karácsonyi vacsora Agatha Christie-vel
Írta: tamamexx; 2014. december 19., 16.59
Egy hamisítatlan angol karácsonyi puding

Képzeljük el, hogy Poirot vagy Miss Marple kortársaként éppen egy angol faluban ér minket a karácsony, és a hóban evickélve éppen ebédmeghívásra sietünk egy vidéki udvarházba. Vajon mit fogunk találni az asztalon? Természetesen a tradicionális angol vacsorának több változata és lehetséges variációja van. Ebben az írásban megmaradunk Agatha Christie világában, és a karácsonyi történeteit végignézegetve megtudhatjuk, vajon mit találnánk az ő asztalán. 

Miután bejelentik, hogy az ebéd tálalva van, foglaljunk helyet, és felszolgálják számunkra előételként az osztrigalevest. Aki nem rajong a tenger gyümölcseiért, ne aggódjon, több ilyen fajta étel nem szerepel a menüsorban. Főételként pulykát fogunk kapni, mindjárt kettőt is, gesztenyével töltve. Csupán abban különböznek, hogy az egyik sütőben készült, a másik pedig főtt. Köretként fogyaszthatunk egy kis újkrumplit. Joggal kérdezhetnénk: télen? A válasz igen. Ha az újkrumplit szezonjában bádogedényben tesszük el, megőrzi frissességét. Természetesen a fogásokhoz dukál a jó bor is: vörös vagy fehér, választás szerint. Jó esetben senki sem veri le idegességében a borospoharát, mint David Lee a Poirot karácsonya című regényben. 

Az ebéd fénypontjai a desszertek, azok közül is főszereplő a karácsonyi puding. Agatha Christie-nél lángoló szilvapudingról olvashatunk, amit az elsötétített ebédlőben szolgálnak fel látványos attrakcióként. Ennek a pudingnak semmi köze ahhoz az édességhez, amit mi pudingnak hívunk, és tejben főzve készítünk el. Az angol puding sokkal tömörebb, inkább gyümölcskenyérre hasonlít. Már az ünnepek előtt több héttel elkészítették, és karácsonyig száradt. A tetejét piros bogyós magyal ágacska díszítette. Készítésekor, ha valaki megkavarta, és közben kívánt valamit, az állítólag teljesült. Különböző tárgyakat dobtak bele, és ki-ki amit a saját szeletében talált, az lett az övé. A tárgyak jelentettek is valamit, a teljesség igénye nélkül: aki gyűrűt talált, az elsőként ment férjhez a társaságból, az agglegénygomb és a gyűszű agglegényi illetve vénlányi életmód várományosává tett, míg a hatpennys érme gazdagságot hozott tulajdonosának a hagyomány szerint. 

Természetesen nem a puding volt az egyetlen karácsonyi édesség, befőttek, pörkölt mandula, pukkanó bonbon, aszalt szilva, mazsola, gyömbér és cukrozott gyümölcsök várták a csipegetni vágyókat. Kedvelt sütemények között szerepelt még a kuglóf, a diós sütemény, és a hasé (sült vajas tészta valamilyen húsos töltelékkel.) Az egészségesebb harapnivalókat pedig a narancs, a datolya és a dió képviselte. 

Látható, hogy karácsony napján az ebéd volt az az étkezés, ahol az ünnepi menüt elfogyasztották. Uzsonna idején megint kitettek magukért: az étel bőséges volt, általában torták kísérték a teát, vacsorára viszont egy kis hideg élelmen kívül mást nem fogyasztottak.

Akinek a finomságok mellett egy szezonhoz illő krimihez is megjött a kedve, annak végezetül szerepeljen itt egy karácsonyi lista kiindulópontul; azok az Agatha Christie által írt történetek, ahol szó esik erről az ünnepről: 

A cikkhez tartozó kép forrása: Cue Gardens

Hercule Poirot, az ellentmondások embere
Írta: öregróka; 2014. november 8., 11.47
Hercule Poirot

Néhány héttel ezelőtt Nagy Gergely, a Könyvjelző irodalmi magazin szerkesztője keresett fel minket azzal a kéréssel, hogy – mint feltehetőleg a téma szakértői – írjuk cikket Poirot-ról. A felkérést öregróka szerkesztőtársunk vállalta. A cikk tegnapelőtt jelent meg, nagyon szépen megszerkesztett formában.

Ez az első olyan magyar nyelvű írás az interneten Hercule Poirot-ról, amely tartalmilag teljes. Egyedi szemléletben mutatja be Christie leghíresebb figuráját. Minden betűje öregróka tollából származik, nem másolt, nem plagizált. Csak elismeréssel tudok róla írni. Mivel a cikket az agatha.hu teljes szerkesztői közössége nagyra értékeli, ezért a teljes változatot leközöljük úgy, ahogy öregróka megírta.

Gyakran így emlegetik: a legismertebb belga. De tényleg jól ismerjük? Könnyű a dolga annak, ki jó néhány regényből megismerve címszavakban sorolja jellegzetes, vagy annak vélt, gyakran sarkított, sommás tulajdonságait. De igaza is van egyben?

A nélkül, hogy abba a hibába esnénk, amit ha ostorozni nem is, de finomítani mindenképp indokoltnak vélünk, vegyük sorra a legtöbbször reáaggatott, közhellyé cementeződött karaktervonásokat, „eposzi jelzőket”: meglehet kissé más, ám mindenképp árnyaltabb, izgalmasabb, ellentmondásosabb figura elevenedik meg előttünk.

Talán kezdjük mindjárt a „belgaságával”.

Valóban öntudatos patrióta lenne? Annyi biztos, hogy kifejezetten ingerülten reagál arra, ha franciának titulálják. (Ez amúgy az Írónő duplacsavarja, aki az angolok kisebb nemzetek iránti általános érzéketlenségét fricskázza ezzel, viszont egyedül a franciákat tekintik saját maguk után – sokára– következő, valamelyest elfogadható nációnak. A francia anyanyelvű vallon-belgák viszont „nem is létezők” – így a belgaság nem balgaság: rafinált ötlet!), Ami azonban konkrétan egykori hazájára, személyes múltjára, kontinenshez kötődő hagyományaira, azok tiszteletére utal, nos, az vajmi kevés. Elvétve szól hajdani rendőrségi munkájáról (ez amúgy is szakmai kérdés), egyszer-kétszer, főleg az általánosságok szintjén családjáról.

Ne csodálkozzunk: roppant jól érzi magát Angliában, teljesen beilleszkedett a szigetországi emberek közé, s az életmódot is sajátjává tette. Hogy néha zsörtölődik egy-s-más szokáson? Valós konfliktusa nem támad ebből, legföljebb az „épületgépészet” terén. A komfortos fűtés és a melegvíz-szolgáltatás hiánya, vagy ezek ódon megoldásai ténylegesen kellemetlenül érintik számos tradicionális angol lakhelyen.

Fölösleges lenne a gasztronómiát döntő érvként fölemlegetni: a „jóféle angolos” koszt, a száraz röviditalok és a teakultusz az ő ízlésével, szokásaival szemben egynémely helyzetben gyakorta miniatűr összeütközést szikráztat fel, de eme láng rendre hamar el is lobban.

S ha már ízlés, illetve szokások: túlzottan udvariaskodónak vélhetjük nem egyszer, pedig mindezt a britek kimértebb szemléletén keresztül láttatott karikatúrának is tulajdoníthatjuk. Üdvözlési rituáléi, szertartásos előzékenysége, hódolattal átitatott tisztelgő gesztusai, szuperlatívuszokban nem szűkölködő tirádái amúgy megint csak nem speciálisan belgák, hanem a közép- és dél-európai „átlag-etikett” angol szemmel nézve túl körülményes, avagy éppen bizalmaskodó megnyilvánulásai.

Visszatérve a lakáskultúrára, (s az említett technikai civilizációs szintre): hajlamosak vagyunk ezt annak részeként tekinteni, miszerint ő a célszerűség, sőt, puritán racionalizmus szinte jelképes figurája lenne. Ez a széles körben elterjedt egyszerűsítés azonban eleve csak féligazság! Igaz, szimmetria iránti vonzalmát lépten-nyomon hangoztatja, s lakása berendezését is e fentebbi elvek alapján képzelhetjük el. Itt viszont majdhogynem le is zárul ez irányú affinitása, mert pl. külső megjelenésének, öltözködésének más mozgatórugói vannak! Hiú, piperkőc – így a verdikt kórusban. Csakugyan az lenne? A kifogástalan megjelenést aggályosan fontosnak tartja, ebben ugyanakkor egy hamisítatlan konzervatív álláspont is rejlik; s hiúsága azért is megkérdőjelezhető, mert egy hiú ember nehezen viseli, ha megmosolyogják, mulatnak rajta, s épp ezért el is kerüli az ilyen helyzeteket. Poirot ellenben keresztüllép a kétes fogadtatáson, sőt, híres lakkcipőjét pl. akkor is hordja, amikor saját magának okoz ezzel kényelmetlenséget. Makacs ragaszkodás egy illemkódexhez – nesze neked racionális józanság! (A szervezetét megviselő repülő- ill. hajóutak iránti viszolygását sem rejti véka alá, pedig elvben ez is csorbíthatná presztízsét.)

Öreg kora (évei számát bajos megbecsülni, de kiszámítani is) számos szituációban válik (ha csak átmenetileg is) kínossá: egy színtiszta hiú figura számára a leghevesebb reakciót eredményezné. Poirot barátunk ezeket a helyzeteket mindig bölcs, sztoikus belátással kezeli!

Legendás bajszára azonban csakugyan hiú, majdhogynem gyermekien: pátyolgatja-pomádézza valódi piperkőcként. Büszke is rá, akár csak hírnevére, e kettő mégsem képez közös nevezőt: nyomozói ténykedése csakugyan egyedülálló, így azzal kapcsolatos gőgjét legföljebb szerénytelenségnek, s nem hiú felvágásnak kellene minősítenünk, de hadd javasoljam inkább a kötelező álszerénység lefegyverző mellőzését ez esetben. S egy adalék arra, hogy éppenséggel szerény (avagy önzetlen) is: a lármás hírverést, sajtópropagandát nem igényli, számtalanszor tapasztaljuk, hogy egy ügy megoldásánál ezt a – jó esetben mellékszereplővé degradálódott – hivatásos detektívekre „testálja”. (Az inkognitót egyébként is nagyra becsüli – egész addig, míg rá nem kényszerül egy bemutatkozásra…)

Ha a gyakorlati életben a funkcionalizmus híve is, irodalomban egyaránt lelkesen csodálja Shakespeare-t és élvezi a nursery rhyme-ok világát. Minő ellentét e kettő! – éppenséggel angolságuk terén nem az: újabb bizonyíték, hogy Hercule mester belgából lélekben angollá vált.

Ám konzervatív ízlése kerekedik fölül a puritán ráción akkor is, ha a nőkről alkotott véleményét vizsgáljuk. A „kívül-belül” modern, a „túlzottan” intellektuális, férfias, vagy az elhanyagolt, lezser megjelenésű teremtések távol állnak tetszésétől. Feltűnő távolságtartással is téves vádolni, csak éppen mindig tudja, hol a határ. Bűnügyekről lévén szó, annak igazsága, etikája kijelöli a konzervatív meggyőződésű ember helyes útját; kiváló empátiája (erről aztán vajmi kevés szó esik) kapcsán viszont sok asszony, lány nyílik meg előtte: akár egy gyóntató papot, úgy avatják bizalmukba.

Erkölcsi iránytűje amúgy is rendíthetetlen: családcentrikusságát gyakran hangoztatja, katolikus keresztény elkötelezettségét csak szemérmes-ritkán említi, a bűnt, par excellence az emberi élet kioltását szinte szubsztanciális ellenségének tartja. Éppen ezért, bár fönt említett empátiája nem egyszer a tettes(ek) részleges megértését váltja ki belőle, egyetértésére nem számíthat(nak). A számára máskülönben mégoly rokonszenves törekvésű, vagy habitusú személyekkel szemben sem elnéző. (A gondos olvasó természetesen rábukkan szabályt erősítő kivételre, de erről nyilván nem árulhatunk el többet.)

Végül, de nem utolsó sorban: hogy is nyomoz a nyomozó?

Egy detektív akkor „igazi”, ha saját szemlélettel, módszerekkel, netán rigolyákkal ékes. Poirot-nál mindenre lelünk példát – s ismét nem ellentmondásoktól mentesen!

Az intellektuális nyomozó prototípusa ugyan vélhetőleg Sherlock Holmes, ám a Christie-alkotta épphogy középtermetű utód (163 cm-ével saját korában is éppen csak nem aprónak számított) kombinációs logikájával méltó követője-továbbfejlesztője; kedvenc szavajárása, amellyel a „kis szürke agysejteket” invokálja, jelképpé kristályosodott az elmúlt száz esztendőben. (Talán azt is megkockáztathatjuk, az emberi agy szürkeállománya létének széles körű ismertsége nem kis részben neki, azaz az Írónőnek köszönhető…)

Félkarú óriás lenne azonban Hercule Poirot ugyanilyen intenzív és hatékony pszichológiai érzéke s működése nélkül. E kettő: józan logika és mélyreható lélektan együtt adják Poirot lényegét, tetézve oly kivételes megfigyelőképességgel, ami leginkább elképeszti némelykor az olvasót. („Teljesen lényegtelen. Ezért olyan érdekes” – mondja egy jelentéktelennek tűnő mozzanattal kapcsolatban egyik leghíresebb nyomozásakor: s ebben a rövid idézetben gondolkodása esszenciája rejlik.)

Gyakran kapjuk rajta ellenben, hogy megvetően, sőt, dühödten szól az apró tárgyi bizonyítékok után bőszen vizslató nyomozókról, illetve ezen módszerről. Az ő részéről igaza is van: lélektan s kombinációs logika híján ez felszínes, bürokrata nyomozósdi. De ne higgyük, hogy ő maga soha nem él ezzel! Apró (?) különbség: Poirot nem nagyon keres, ám annál inkább talál. Legtöbbször értelmetlennek tetsző apróságokat, amelyekről kiderül – mondanunk sem kell –: a nagy kirakós játék (a hasonlat ©H.Poirot!) elengedhetetlen részecskéi.

Hosszan ecsetelhetnénk még Hercule mester leegyszerűsített, illetve kellően árnyalt tulajdonságait, szokásait; differenciált karaktere bizonyosan egyre tapinthatóbbá válna. De a regények, novellák elevenségével úgysem vetekedhetünk. A halhatatlan magándetektív mindenesetre plasztikusabb alak annál, hogy profilja kontúrját nyolc-tíz, vagy akár húsz, jelszószerű vonással húzzuk meg. Nézzünk magunkba: zseniális nyomozók nem vagyunk, de valódi karakterünket épp ilyen, nem mindenben következetes, részben paradox tényezők éltetik. De ne gondoljuk, hogy ily módon, azaz finoman árnyalt, ellentmondásokkal is fűszerezett jellembeli tényezők szemléletes összekovácsolása automatikusan jelentős irodalmi figurát, mi több, detektívet eredményez. Mindehhez Agatha Christie géniusza is szükséges – stílszerűbben: az ő kis szürke agysejtjei.

Néhány sommás féligazság, ill. tévhit címszavakban

nagy belga hazafi
csak nagyon kevéssé, általános apróságok szintjén (az, hogy nem szereti, ha lefranciázzák, inkább a meggondolatlan és notórius tévesztés fölötti dühe!)
kritikus az angol életformával szemben
csak RÉSZLEGESEN (lakások fűtése, fürdõszobák, ill. étkezési szokások egy része, de ez utóbbi sem jelent „törésvonalat)
édesszájú
igaz, de túlzásoktól mentesen, inkább csak az angol (főként: ital-)ízléshez képest
piperkőc
IS: talán túlzottan „ad magára”, de néha aszketikusan viseli ennek negatív következményeit
hiú
hagyományos értelemben véve csak a bajuszára; emellett persze a hírnevére, de az tényeken alapul, így arra inkább a szerénytelen szó illik
csak magára gondol, egoista
IS, máskor azonban hihetetlen érzékeny empátiáról is tanúskodik túlzottan pedáns, ill. csak a geometriai, szigorú formákat kedveli — a pedantéria általában tényleg sajátja, azonban a szigorú formákat csak az építészet–belsőépítészet és lakberendezés terén favorizálja
romantikus lélek? esetleg racionális elme?
mindkettő egyszerre, néha egyidejűleg
a társadalmi elithez igazodik
az ún. alacsonyabb rétegek képviselőivel is kiválóan szót ért, megtalálja a hangot mindenkivel
érzéketlen a női nemmel
gyáltalán nem, csak éppen egy határig engedi ezen hatást érvényesülni: az Igazság ellenében szemernyit sem, amúgy kifejezetten régivágású gavallér úriember”
elnéző a szerelmesekkel szemben, sőt, egyengeti útjukat
de ha az érintett(ek) érzelmei bűnbe torkollanak, NEM!
az intellektusra, közelebbről a logikára alapoz (ld. szürke agysejtek)
legalább annyira a pszichológiára is!
megveti a hagyományos, tárgyi nyomokból kiinduló, azokat kutató detektívmunkát
szavakban igen, de ő maga is rendszeresen (csak éppen nem kizárólagosságal) él ezzel
gyakran megsajnálja a tettes(eke)t
némelykor valóban, de ez nem szokta befolyásolni a leleplezés(ek)ben: az áldozato(ka)t még sokkal inkább, ab ovo elvből sajnálja!
Egy különös évforduló
Írta: öregróka; 2014. május 4., 11.40

Március végén volt (50–5=) 45 éve, hogy a kor legnépszerűbb (merthogy egyetlen) vicclapja, a legendássá vált Ludas Matyi az alábbi, Barát József keze munkáját dicsérő címlappal jelent meg:

Ludas Matyi címlap

– Néni kérem, most, hogy elkezdődik a szünet, nem cserélné be a tankönyveimet egy Agatha Christie-re?…”

Túl a minden Christie-rajongót óhatatlan elöntő kellemes érzésen, miről árulkodik ez a karikatúra?

Lehet, túlzásnak hat (főleg a fiatalabb nemzedékek tagjainak), de arról, hogy Agatha Christie „végleg polgárjogot nyert”: ez a címlap az Írónő legújabb kori, s azóta is töretlenül ívelő magyarhoni hivatalos elfogadásának, könyvkiadásba ágyazásának s így köztudatba kerülésének jelképe, egyúttal végső pecsétje.

Az Agatha Christie-t egy évtizeden át sújtó teljes szilencium, majd a következő tíz év igen szórványos és tétova fölbukkanásait követően (ha az ismert kategóriákkal jellemezzük ez a „tűrt” legalsó sávja volt) 1968-ban jelent meg az Európa Könyvkiadó Fekete Könyvek-sorozatában a Tíz kicsi néger, mégpedig ha hinni lehet impresszumának, 139850 példányban. Ugyanazon évben még egy másodszor is kiadott detektívtörténet-gyűjteményben, és – ne becsüljük le! – a Füles évkönyvében képregényformában is jelen volt az Írónő. Ez így együtt, élen természetesen (szükségtelen bizonygatni, hogy nem csupán mennyiségileg) a legendás regény kiadásával immár visszafordíthatatlanná vált. 1969 tavaszán a Ludas-címlap mindezt a maga több, mint hatszázezres /!/ példányában nem csupán aláhúzta, szentesítette, de a folytatást is szinte generálta! Ami nem is maradt el: az évről-évre gyarapodó kötetek kiadását oldalunk megfelelő rovatában ellenőrizhetik; hamarosan pedig a filmfeldolgozások is bebocsáttattak Magyarországra.

Mindeközben nem árt felelevenítenünk a tényt: a hatvanas-hetvenes években a szatirikus hetilap nem csupán a legszélesebb olvasókör humorigényét volt hivatott kiszolgálni, de bevallottan a politika száraz, neutrális és persze kiábrándító valóságán túl, szeizmográfként igyekezett reagálni a mindennapos eseményekre, szenzációkra, közgondolkodásra. Így ha Agatha Christie a címlapjára került, az bizony már eleve egyfajta fontosságot, rangot jelentett; ezt katalizálta tovább Barát József karikatúrája. (Nem hallgathatom el, nem is szándékom. e sorok írója, ha nem is elsős elemistaként, mint a vicces rajz kislánya, de a második osztály padjait koptató kissrácként ekkor, itt, e címlapon találkozott először Agatha Christie nevével, hogy aztán jól meg is jegyezze.)

Ja, s azt se felejtsük el, hogy a hetilap az idő tájt főszerkesztőjét, aki egy személyben kezdeményezett, ill. döntött a címlapok kérdésében, Tabi Lászlónak hívták.


 Az oldal tetejére Vissza az előző oldalra Vissza az előző oldalra
©Magyar Agatha Christie-olvasók oldala, 2002–2013 (E-mail: info@agatha.hu)
Adatvédelmi nyilatkozat | Felhasználási feltételek | Jogi nyilatkozat