Bejelentkezés | Regisztráció | Kérdésed van?

Poirot nem tért vissza
Írta: Andi; 2014. november 20., 17.34

Tavaly jelentették be (és mi, az agatha.hu szerkesztői is beszámoltunk róla), hogy Sophie Hannah írónő A monogramos gyilkosságok című könyvében visszatér Poirot. A szerkesztők zöme hangos zúgolódással és erős ellenszenvvel fogadta már magát a hírt is. Mi Christie-olvasók vagyunk, Christie Poirot-ját kedveljük, minden más legális visszaélés Christie örökségével, Poirot nevével.

A regény megjelent, két szerkesztőnk pedig már el is olvasta. Véleményük lesújtó. Az internetes kritikák zöme Poirot visszatéréséről zeng ódákat, és mi nem értjük, miért…

Az alábbiakban leközöljük Andi saját blogján közzétett írását. Az alábbi sorok olyan Christie-olvasók ellenvéleménye, akik minden bűnügyi regényt, minden novellát, minden romantikus regényt többször olvastak, elemeztek, a karaktereket jól ismerik. Ez a mi tükrünk arról, hogy Poirot soha nem térhet már vissza!

A monogramos gyilkosságok
Sophie Hannah: A monogramos gyilkosságok

Ismertető

A Bloxham Szállóban három holttestet találnak – három különböző emeleten –, hasonló elrendezésben, mindegyikük szájában egy-egy mandzsettagombbal. A Scotland Yard fiatal nyomozója, Edward Catchpool kapja meg az ügyet, s nagy szerencséjére felbukkan Hercule Poirot is, hogy a segítségére legyen. Kis belga detektívünket eleinte lefoglalja, hogy éjt nappallá téve aggódik (???), ugyanis szentül hiszi, hogy nagy veszély leselkedik egy hölgyre, akivel kedvenc kávézójában (???) találkozott. Sőt mi több, biztos benne, hogy a Jennie néven megismert nő, és a szállóban talált holttesteknek közük van egymáshoz. S mivel a mandzsettagombokat párban árulják, már csak idő kérdése, mikor bukkannak rá a negyedik áldozatra.

Olvasási előzmények

A Magyar Agatha Christie-olvasók oldalának szerkesztője vagyok. Mondanom sem kell, hogy ez idő alatt – akarva, akaratlanul is – rengeteg dolgot megtanultam a többi szerkesztőtársammal együtt. Tiszteljük a Krimi Királynőjének munkásságát, azt amit és ahogyan megalkotott. Sok esetben háborgunk, ha egy filmbe oda nem illő, a kort és Agatha Christie szellemét kicsúfoló jeleneteket, karaktereket raknak. (Vagy épp egyik nyomozóját egy olyan alkotásba, amihez soha semmi köze sem volt. Erről sokat tudnék mesélni, de ez a poszt most nem erről szól.)

Amikor tavaly napvilágot látott a hír, miszerint új Poirot-történet készül, rengeteg Agatha Christie-rajongó hördült fel. Joggal, noha nem a nagy bajszú belga az első detektív, akit halála után valaki más feltámaszt (példának okáért ott van Sherlock Holmes). Mégis, nehezen volt hihető, hogy Sophie Hannah (vagy bárki más a világon) tud olyan szintű regényt írni, amiben a számunkra kedves belga nyomozót régi valójában láthatjuk viszont úgy, ahogy a krimi nagyasszonya megteremtette.

Nem titok, hogy eleinte azok közé tartoztam, akik „fúj”-oltak, és azt mondták, nem fogják elolvasni a könyvet. Poirot-t olyannak szeretem, amilyennek Agatha Christie megírta. S noha Hannah azt mondta, igyekszik megőrizni a figurát, a könyv olvasta közben végig az az érzésem volt, hogy én ezt a Poirot-t nem ismerem. Hasonlít ugyan ahhoz, akit A titkozatos stylesi esetben és a későbbi történetekben megismertem, mégis, jó pár mozzanatban túlzónak hatott. SŐT! Néhol beképzeltebb, máshol olyat tesz, ami idegen tőle. Igaz, engem nem ő győzött meg arról, hogy megismerjem az új esetet, inkább a kíváncsiság. Szeretem a jó krimiket, mindegy ki írta őket. Amennyiben az ajánló megfog, akkor – ha tehetem – elolvasom a könyvet. A monogramos gyilkosságoknál szerepet játszott, hogy ajándékba kaptam, plusz az Európa Könyvkiadó honlapján Katona Ágnes szerkesztő blogbejegyzése is meghozta a kedvem. Így már csak az olvasás maradt hátra…

Vélemény

… de nem nyert meg magának. Nem tetszett annyira, mint amennyire szerettem volna. Igen, örültem volna ha tetszik, és nem pusztán Poirot miatt. Szeretem azokat a krimiket, amik igazán próbára teszik az embert, aminek a végén vagy elégedettséget érzünk – mert kitaláltuk a gyilkost –, vagy éppen kissé morcosak vagyunk, mert nem, noha ott volt az orrunk előtt minden információ, csak össze kellett volna raknunk a képet. És itt a lényeg. A gyilkos személye megfordult a fejemben, mint lehetséges elkövető, de számomra egyáltalán nem hihető, ráadásul a magyarázat is nevetséges, hiteltelen.

Olvasás alatt sokszor azt éreztem – de leginkább az okfejtésnél, amikor Poirot szokásához híven összehívta a társaságot –, hogy nem értem. Addigra elvesztem az események szálainak sokaságában. Ez történt, az történt, X ezt hazudta, Y abban igazat mondott… Komolyan, emelem a kalapom az előtt, aki rögtön rájött mindenre: a tettes kilétére, az indítékra, a hogyanra. Meg úgy minden másra, és semmi nem lepte meg. Sokszor én csak kapkodtam a fejem, hogy micsoda? Sophie Hannah úgy összekuszálta a dolgokat, hogy ember legyen a talpán, aki mindent kibogoz. Egy kultúrával foglalkozó oldalon olvastam egy kritikát erről a könyvről. Ott megjegyezték, hogy sok kérdésre nem kaptunk választ. Nem lepne meg, ezért (és már csak azért is, hogy minden tiszta legyen) még egyszer talán elolvasom a közeljövőben, hogy lássam: minden i-re pont került-e, és minden t át lett-e húzva. Pár száz krimin túl vagyok már, mégis együtt tudtam érezni Catchpoollal, amikor tanácstalanságában megkérte Poirot-t, ugyan, magyarázza már el neki ezt vagy azt a dolgot.

Legnagyobb gondok

  • Catchpool hiteltelen: egy ilyen jellemzőkkel rendelkező ember nem igazán lehetne rendőr. Irtózik a hulláktól, és cseppet sem viselkedik úgy, ahogy azt elvárnánk egy nyomozótól.
  • Poirot fikarcnyit sem olyan, mint amilyennek megismertük Agatha Christie könyveiben. Hannah hiába nyilatkozta, hogy megőrzi olyannak, mint amilyennek a krimi nagyasszonya megírta. Hibát hibára halmozott a jellemzése és cselekedetei kapcsán. Kis belgája csupa olyat tesz, amit az EREDETI NEM!
  • Roppant túlírt a könyv, bőven el lehetne mesélni 250 oldalban, mi is történt.
  • Nem igazán tudtam azonosulni senkivel. A könyv hosszú, mégsem lehet igazán megismerni a szereplőket, akiknek Hannah több/fontosabb szerepet szánt. A jó könyv karakterei megfoghatóak, és hónapokkal később is emlékszik rá az olvasó. Én már azt is elfelejtettem, mi volt a ludasok neve…
  • A bűneset: az alapötlet remek, bárki fantáziáját beindíthatja, Hannah mégsem tudta kiaknázni a benne rejlő lehetőségeket.
  • A gyilkos: kitalálható, de egyáltalán nem hihető.
  • Az indok: nevetséges, hihetetlen, nem áll meg a lábán.
  • A végjáték: paródiába illő.
  • + 1

  • Poirot nem illik a történetbe.

Összegzés

Sokat beszéltünk erről a szerkesztői csoportban, és akik olvasták a könyvet, nagyon hasonló véleményen vannak. Csalódtunk, mert mi ismerjük Poirot-t és Agatha Christie-t. Azt, ahogyan írt, azokat a világokat, amiket megteremtett. És ezt senki nem tudja visszaadni, még másolással sem. Sokan primitívnek tartják Christie könyveit. Nos, nem azok. És most nem a szerkesztő szól belőlem, hanem a rajongó. Bizonyíték: Hannah még csak megközelíteni sem tudta a szintjét. Jobban tette volna, ha Poirot-t kihagyja, és akkor jóval kevesebb negatív kritikát kapott volna.

Így a végére tanácsom nem maradt. Ezen írásommal senkit nem akarok sem lebeszélni, sem rábeszélni. Ez pusztán egy szubjektív vélemény egy olyan ember tollából, aki olvasta Agatha Christie összes Poirot-történetét. Döntsön mindenki maga, belátása szerint. Kíváncsi a könyvre? Vagy arra, mennyire hasonlít ez a Poirot az igazira? Akkor olvassa el, nem veszít vele semmit, maximum a ráfordított időt.

Ajánló

Mi az A Greenshore-gloriett?
Írta: Tamás; 2014. november 11., 14.01

Számos kérdés lengi körül az Európa Könyvkiadó A Greenshore-gloriett című Christie-kisregény megjelentetését. Sokan már a fülszöveg olvasása közben felszisszennek, hogy ezt a történetet bizony olvastam, akkor meg mi ez az új cím? Új regény de mégsem? Azonos-e Gyilkosvadászat (korábban Gloriett a hullának) A Greenshore-gloriett? Ha azonos, akkor miért nincs odaírva a fülszövegben, hogy ez a kisregény volt egy későbbi regény alapja? Átver-e a kiadó vagy sem?

Ezekre a kérdésekre pártatlanul válaszolok.

A churstoni Szűz Mária templom
A churstoni Szűz Mária templom
Forrás: geograph.org.uk

Földrajzi kitekintés

A délnyugat-angliai Devonban, a Torquayt Brixhammel összekötő autóút mellett áll Churston Ferrers történelmi egyházkerülete. A golfpályák övezte kis település ma is gazdagon őrzi a devoni hagyományokat, és igazi angol vidéki hangulatot áraszt. A falucska központjában 1480-ban épült a Szűz Mária Templom (Church of St Mary’s the Virgin).

Christie gyerekkora közvetlenül ehhez a környékhez kötődik. Alig 10 km-rel északra, Torquay-ban született 1890-ben, a város középpontjában álló Ashfield House-ba. A dombtetőre épült házból pazar kilátás nyílt a városi öbölre, a La Manche csatornára, illetve Devon festői tájaira.

A kisregény keletkezésének körülményei

Christie férjével, Max Mallowannel 1939-ben vette meg a Dart folyó partján álló Greenway birtokot. Földrajzi közelsége miatt a Churston Ferrers-i istentiszteleteket látogatták. Christie ügynöke 1954 novemberében levelet írt az egyházmegye pénzügyi testületének. Kifejtette, hogy ügyfele szeretné a templom üvegablakait festettre cserélni, és ezért bőkezűen adakozna is. Christie egy készülő novellájának jogdíjait ajánlotta fel, és egy erre a célre létrehozott alapítványnak adta volna.

Természetesen ez a lehetőség mind az egyházmegyének, mind pedig a Churston Ferrers-i templomnak tetszett, és izgatottan várták az új novellát. Christie ügynöke december 3-án keltezett levélben erősítette meg az írónő azon szándékát, hogy a The Greenshore Folly címmel a közeljövőben megjelenő elbeszélés jogdíjat a templom üvegablakainak kifestésére létrehozott alapítványnak utalja.

A történet elkészült, a terjedelme azonban problémát jelentett. Egy kisregény méretűre duzzadt sztorit a magazinpiacon eladni képtelenség, regénynek pedig rövid. A csalódott egyházmegyei elöljárókkal Christie ezért új egyezséget kötött: azonos címmel új novellát ír, a kész kisregény ötletét pedig majd egy későbbi regényében használja majd fel.

Az új történet elkészült, Poirot-t Miss Marple váltotta és teljesen új cselekményt épült. Az új novella „Greenshaw Bolondvára” (The Greenshaw’s Folly) címmel jelent meg az 1960. augusztusi Woman’s Journal-ban, majd két hónappal később A karácsonyi puding c. elbeszéléskötetben.

A The Greenshore Folly bővebb cselekménnyel és új szereplőkkel regénnyé érett, és Gyilkosvadászat (korábban Gloriett a hullának, eredeti címen Dead Man’s Folly) címmel 1956 november 5-én jelent meg. (Megjegyzés: A Curran-könyv a magazinmegjelenést teszi tévesen 1956-ra, pedig abban az évben a regény jelent meg!)

A Greenshore-gloriett
A Greenshore-gloriett
Forrás: Európa Könyvkiadó

Tehát akkor mi is ez az új könyv?

A Greenshore-gloriett egy kiadatlan, kisregény terjedelmű mű, amit Christie 1955-ben írt, Gyilkosvadászat (korábban Gloriett a hullának, eredeti címen Dead Man’s Folly) című 1956-os regény alapja. A két történet fő cselekményszála megegyezik, a főbb szereplők ugyanazok, a helyszínek viszont eltérnek. A kisregény a Churston Ferrers-i Lupton House-ban (mely valós helyszín) játszódik, a regény a fiktív Nasse-kastélyban (amely Christie késői otthonának, a Greenway House-nak szinte tökéletes mása)

Mint azt szeptember végén is írtuk, nem elhanyagolható a tartalmi egyezés a két mű között. Az elbeszélés vitathatatlanul feszesebb és organikusabb szerkezetű, mint a regény, ráadásul annak is a legszórakoztatóbb fejezeteit tartalmazza.

Az Európa Könyvkiadó Christie-sorozatának főszerkesztőjét Katona Ágnesnek hívják. Elkötelezett Christie-olvasó és rajongó, aki – természetesen a kiadó menedzsmentjével egyetértésben – az elérhető teljes Christie-életművet igyekszik elhozni nekünk, magyaroknak. A világon elsők között jelent meg magyarul a The Greenshore Folly.

Aki látogatja az agatha.hu-t illetve a nemzetközi fórumokat, azok számára már régóta nyilvánvaló, hogy Mathew Pritchard, Agatha Christie unokája ebből is hasznot igyekszik húzni.

A tájékozatlanabb olvasók számára az egész csak egy hatalmas átverésnek tűnhet, mivel a fülszövegekben/tartalmi ismertetőkben nem jelölte senki egyértelműen azt, hogy ez a történet – nagyon egyszerűen fogalmazva – egy regény „csonkított” változata. A tartalmi egyezés elvitathatatlan, a cselekményvezetés ugyanaz, új Christie-t nem kap. Talán néhány szó a fülszövegben egyértelműbbé tette volna, hogy ez a történet nem a regény, és mégis az.

De! Elvitathatatlan azonban, hogy a könyv megjelentetésére a kiadó egy szatyornyi pénzt (jogdíjak, műfordító, reklám stb.) áldozott azért, hogy mi magyar olvasók kézbe vehessünk egy olyan művet, ami a világ számos országában és megannyi nyelvén soha nem fog megjelenni. Ha fülszövegben egyértelműen jelzik a regény és a kisregény közötti egyértelmű hasonlatosságokat, az elkötelezett Christie-olvasókon kívül ki veszi meg? Ha ráírja, akkor nem éri meg kiadni. És ha nem adják ki, akkor csak angolul lesz elérhető… És akkor nálunk sem jelenik meg soha!

Ördögi kör ez.

Akkor ugyanaz vagy sem?

A Gyilkosvadászat a Christie-életmű legtúlbonyolítottabb és egyik legvitatottabb regényeinek egyike. Felesleges szereplők, nem egyértelmű történetvezetés, logikai hibák, kitalálhatatlan megoldás. Mintha nem is Christie lenne. Ellenben a kisregény ezektől a hibáktól – terjedelmének is köszönhetően – nem hemzseg. A felesleges, félrevezető vagy unalmas karakterek hiányoznak, a történetvezetés pörgősebb, a megoldás ezáltal nem hagy nyitva tucatnyi kérdést sem.

Ha kicsit megkapirgáljuk a felszínt, akkor a következő azonosságokat fedezhetjük fel (a poéngyilkosság miatt címek nélkül!):

  • egy Quin-novella fő cselekménye teljesen megegyezik egy Marple-regénnyel
  • egy Poirot-novella bűncselekménye és megoldása teljesen megyegyezik egy Race-regényével
  • egy Marple-novella bűncselekménye és megoldása teljesen megyegyezik Christie egyik kedvenc regényével
  • hét (!!!) rövid Poirot-novella cselekménye szinte teljesen megyegyezik más kötetben megjelent, kis híján kisregény méretű Poirot-történettel

Kétségkívül az egyik legszorosabb egyezés áll fent könyv és könyv között, mégsem ugyanaz.

És végül azoknak ajánlom, akik

  • nem olvasták a Gyilkosvadászat-ot
  • akiknek valamilyen okból nem tetszett a regény
  • akik egy rövid és pörgős Christie-történetre vágynak
  • akik teljes Christie-életművet akarnak látni a könyvespolcukon

Források

  1. stmaryschurston.co.uk
  2. John Curran: Agatha Christie titkos jegyzetfüzetei (Európa Könyvkiadó, 2011)
  3. Laura Thompson: Egy angol rejtély (Háttér Kiadó, 2009)
Hercule Poirot, az ellentmondások embere
Írta: öregróka; 2014. november 8., 11.47
Hercule Poirot

Néhány héttel ezelőtt Nagy Gergely, a Könyvjelző irodalmi magazin szerkesztője keresett fel minket azzal a kéréssel, hogy – mint feltehetőleg a téma szakértői – írjuk cikket Poirot-ról. A felkérést öregróka szerkesztőtársunk vállalta. A cikk tegnapelőtt jelent meg, nagyon szépen megszerkesztett formában.

Ez az első olyan magyar nyelvű írás az interneten Hercule Poirot-ról, amely tartalmilag teljes. Egyedi szemléletben mutatja be Christie leghíresebb figuráját. Minden betűje öregróka tollából származik, nem másolt, nem plagizált. Csak elismeréssel tudok róla írni. Mivel a cikket az agatha.hu teljes szerkesztői közössége nagyra értékeli, ezért a teljes változatot leközöljük úgy, ahogy öregróka megírta.

Gyakran így emlegetik: a legismertebb belga. De tényleg jól ismerjük? Könnyű a dolga annak, ki jó néhány regényből megismerve címszavakban sorolja jellegzetes, vagy annak vélt, gyakran sarkított, sommás tulajdonságait. De igaza is van egyben?

A nélkül, hogy abba a hibába esnénk, amit ha ostorozni nem is, de finomítani mindenképp indokoltnak vélünk, vegyük sorra a legtöbbször reáaggatott, közhellyé cementeződött karaktervonásokat, „eposzi jelzőket”: meglehet kissé más, ám mindenképp árnyaltabb, izgalmasabb, ellentmondásosabb figura elevenedik meg előttünk.

Talán kezdjük mindjárt a „belgaságával”.

Valóban öntudatos patrióta lenne? Annyi biztos, hogy kifejezetten ingerülten reagál arra, ha franciának titulálják. (Ez amúgy az Írónő duplacsavarja, aki az angolok kisebb nemzetek iránti általános érzéketlenségét fricskázza ezzel, viszont egyedül a franciákat tekintik saját maguk után – sokára– következő, valamelyest elfogadható nációnak. A francia anyanyelvű vallon-belgák viszont „nem is létezők” – így a belgaság nem balgaság: rafinált ötlet!), Ami azonban konkrétan egykori hazájára, személyes múltjára, kontinenshez kötődő hagyományaira, azok tiszteletére utal, nos, az vajmi kevés. Elvétve szól hajdani rendőrségi munkájáról (ez amúgy is szakmai kérdés), egyszer-kétszer, főleg az általánosságok szintjén családjáról.

Ne csodálkozzunk: roppant jól érzi magát Angliában, teljesen beilleszkedett a szigetországi emberek közé, s az életmódot is sajátjává tette. Hogy néha zsörtölődik egy-s-más szokáson? Valós konfliktusa nem támad ebből, legföljebb az „épületgépészet” terén. A komfortos fűtés és a melegvíz-szolgáltatás hiánya, vagy ezek ódon megoldásai ténylegesen kellemetlenül érintik számos tradicionális angol lakhelyen.

Fölösleges lenne a gasztronómiát döntő érvként fölemlegetni: a „jóféle angolos” koszt, a száraz röviditalok és a teakultusz az ő ízlésével, szokásaival szemben egynémely helyzetben gyakorta miniatűr összeütközést szikráztat fel, de eme láng rendre hamar el is lobban.

S ha már ízlés, illetve szokások: túlzottan udvariaskodónak vélhetjük nem egyszer, pedig mindezt a britek kimértebb szemléletén keresztül láttatott karikatúrának is tulajdoníthatjuk. Üdvözlési rituáléi, szertartásos előzékenysége, hódolattal átitatott tisztelgő gesztusai, szuperlatívuszokban nem szűkölködő tirádái amúgy megint csak nem speciálisan belgák, hanem a közép- és dél-európai „átlag-etikett” angol szemmel nézve túl körülményes, avagy éppen bizalmaskodó megnyilvánulásai.

Visszatérve a lakáskultúrára, (s az említett technikai civilizációs szintre): hajlamosak vagyunk ezt annak részeként tekinteni, miszerint ő a célszerűség, sőt, puritán racionalizmus szinte jelképes figurája lenne. Ez a széles körben elterjedt egyszerűsítés azonban eleve csak féligazság! Igaz, szimmetria iránti vonzalmát lépten-nyomon hangoztatja, s lakása berendezését is e fentebbi elvek alapján képzelhetjük el. Itt viszont majdhogynem le is zárul ez irányú affinitása, mert pl. külső megjelenésének, öltözködésének más mozgatórugói vannak! Hiú, piperkőc – így a verdikt kórusban. Csakugyan az lenne? A kifogástalan megjelenést aggályosan fontosnak tartja, ebben ugyanakkor egy hamisítatlan konzervatív álláspont is rejlik; s hiúsága azért is megkérdőjelezhető, mert egy hiú ember nehezen viseli, ha megmosolyogják, mulatnak rajta, s épp ezért el is kerüli az ilyen helyzeteket. Poirot ellenben keresztüllép a kétes fogadtatáson, sőt, híres lakkcipőjét pl. akkor is hordja, amikor saját magának okoz ezzel kényelmetlenséget. Makacs ragaszkodás egy illemkódexhez – nesze neked racionális józanság! (A szervezetét megviselő repülő- ill. hajóutak iránti viszolygását sem rejti véka alá, pedig elvben ez is csorbíthatná presztízsét.)

Öreg kora (évei számát bajos megbecsülni, de kiszámítani is) számos szituációban válik (ha csak átmenetileg is) kínossá: egy színtiszta hiú figura számára a leghevesebb reakciót eredményezné. Poirot barátunk ezeket a helyzeteket mindig bölcs, sztoikus belátással kezeli!

Legendás bajszára azonban csakugyan hiú, majdhogynem gyermekien: pátyolgatja-pomádézza valódi piperkőcként. Büszke is rá, akár csak hírnevére, e kettő mégsem képez közös nevezőt: nyomozói ténykedése csakugyan egyedülálló, így azzal kapcsolatos gőgjét legföljebb szerénytelenségnek, s nem hiú felvágásnak kellene minősítenünk, de hadd javasoljam inkább a kötelező álszerénység lefegyverző mellőzését ez esetben. S egy adalék arra, hogy éppenséggel szerény (avagy önzetlen) is: a lármás hírverést, sajtópropagandát nem igényli, számtalanszor tapasztaljuk, hogy egy ügy megoldásánál ezt a – jó esetben mellékszereplővé degradálódott – hivatásos detektívekre „testálja”. (Az inkognitót egyébként is nagyra becsüli – egész addig, míg rá nem kényszerül egy bemutatkozásra…)

Ha a gyakorlati életben a funkcionalizmus híve is, irodalomban egyaránt lelkesen csodálja Shakespeare-t és élvezi a nursery rhyme-ok világát. Minő ellentét e kettő! – éppenséggel angolságuk terén nem az: újabb bizonyíték, hogy Hercule mester belgából lélekben angollá vált.

Ám konzervatív ízlése kerekedik fölül a puritán ráción akkor is, ha a nőkről alkotott véleményét vizsgáljuk. A „kívül-belül” modern, a „túlzottan” intellektuális, férfias, vagy az elhanyagolt, lezser megjelenésű teremtések távol állnak tetszésétől. Feltűnő távolságtartással is téves vádolni, csak éppen mindig tudja, hol a határ. Bűnügyekről lévén szó, annak igazsága, etikája kijelöli a konzervatív meggyőződésű ember helyes útját; kiváló empátiája (erről aztán vajmi kevés szó esik) kapcsán viszont sok asszony, lány nyílik meg előtte: akár egy gyóntató papot, úgy avatják bizalmukba.

Erkölcsi iránytűje amúgy is rendíthetetlen: családcentrikusságát gyakran hangoztatja, katolikus keresztény elkötelezettségét csak szemérmes-ritkán említi, a bűnt, par excellence az emberi élet kioltását szinte szubsztanciális ellenségének tartja. Éppen ezért, bár fönt említett empátiája nem egyszer a tettes(ek) részleges megértését váltja ki belőle, egyetértésére nem számíthat(nak). A számára máskülönben mégoly rokonszenves törekvésű, vagy habitusú személyekkel szemben sem elnéző. (A gondos olvasó természetesen rábukkan szabályt erősítő kivételre, de erről nyilván nem árulhatunk el többet.)

Végül, de nem utolsó sorban: hogy is nyomoz a nyomozó?

Egy detektív akkor „igazi”, ha saját szemlélettel, módszerekkel, netán rigolyákkal ékes. Poirot-nál mindenre lelünk példát – s ismét nem ellentmondásoktól mentesen!

Az intellektuális nyomozó prototípusa ugyan vélhetőleg Sherlock Holmes, ám a Christie-alkotta épphogy középtermetű utód (163 cm-ével saját korában is éppen csak nem aprónak számított) kombinációs logikájával méltó követője-továbbfejlesztője; kedvenc szavajárása, amellyel a „kis szürke agysejteket” invokálja, jelképpé kristályosodott az elmúlt száz esztendőben. (Talán azt is megkockáztathatjuk, az emberi agy szürkeállománya létének széles körű ismertsége nem kis részben neki, azaz az Írónőnek köszönhető…)

Félkarú óriás lenne azonban Hercule Poirot ugyanilyen intenzív és hatékony pszichológiai érzéke s működése nélkül. E kettő: józan logika és mélyreható lélektan együtt adják Poirot lényegét, tetézve oly kivételes megfigyelőképességgel, ami leginkább elképeszti némelykor az olvasót. („Teljesen lényegtelen. Ezért olyan érdekes” – mondja egy jelentéktelennek tűnő mozzanattal kapcsolatban egyik leghíresebb nyomozásakor: s ebben a rövid idézetben gondolkodása esszenciája rejlik.)

Gyakran kapjuk rajta ellenben, hogy megvetően, sőt, dühödten szól az apró tárgyi bizonyítékok után bőszen vizslató nyomozókról, illetve ezen módszerről. Az ő részéről igaza is van: lélektan s kombinációs logika híján ez felszínes, bürokrata nyomozósdi. De ne higgyük, hogy ő maga soha nem él ezzel! Apró (?) különbség: Poirot nem nagyon keres, ám annál inkább talál. Legtöbbször értelmetlennek tetsző apróságokat, amelyekről kiderül – mondanunk sem kell –: a nagy kirakós játék (a hasonlat ©H.Poirot!) elengedhetetlen részecskéi.

Hosszan ecsetelhetnénk még Hercule mester leegyszerűsített, illetve kellően árnyalt tulajdonságait, szokásait; differenciált karaktere bizonyosan egyre tapinthatóbbá válna. De a regények, novellák elevenségével úgysem vetekedhetünk. A halhatatlan magándetektív mindenesetre plasztikusabb alak annál, hogy profilja kontúrját nyolc-tíz, vagy akár húsz, jelszószerű vonással húzzuk meg. Nézzünk magunkba: zseniális nyomozók nem vagyunk, de valódi karakterünket épp ilyen, nem mindenben következetes, részben paradox tényezők éltetik. De ne gondoljuk, hogy ily módon, azaz finoman árnyalt, ellentmondásokkal is fűszerezett jellembeli tényezők szemléletes összekovácsolása automatikusan jelentős irodalmi figurát, mi több, detektívet eredményez. Mindehhez Agatha Christie géniusza is szükséges – stílszerűbben: az ő kis szürke agysejtjei.

Néhány sommás féligazság, ill. tévhit címszavakban

nagy belga hazafi
csak nagyon kevéssé, általános apróságok szintjén (az, hogy nem szereti, ha lefranciázzák, inkább a meggondolatlan és notórius tévesztés fölötti dühe!)
kritikus az angol életformával szemben
csak RÉSZLEGESEN (lakások fűtése, fürdõszobák, ill. étkezési szokások egy része, de ez utóbbi sem jelent „törésvonalat)
édesszájú
igaz, de túlzásoktól mentesen, inkább csak az angol (főként: ital-)ízléshez képest
piperkőc
IS: talán túlzottan „ad magára”, de néha aszketikusan viseli ennek negatív következményeit
hiú
hagyományos értelemben véve csak a bajuszára; emellett persze a hírnevére, de az tényeken alapul, így arra inkább a szerénytelen szó illik
csak magára gondol, egoista
IS, máskor azonban hihetetlen érzékeny empátiáról is tanúskodik túlzottan pedáns, ill. csak a geometriai, szigorú formákat kedveli — a pedantéria általában tényleg sajátja, azonban a szigorú formákat csak az építészet–belsőépítészet és lakberendezés terén favorizálja
romantikus lélek? esetleg racionális elme?
mindkettő egyszerre, néha egyidejűleg
a társadalmi elithez igazodik
az ún. alacsonyabb rétegek képviselőivel is kiválóan szót ért, megtalálja a hangot mindenkivel
érzéketlen a női nemmel
gyáltalán nem, csak éppen egy határig engedi ezen hatást érvényesülni: az Igazság ellenében szemernyit sem, amúgy kifejezetten régivágású gavallér úriember”
elnéző a szerelmesekkel szemben, sőt, egyengeti útjukat
de ha az érintett(ek) érzelmei bűnbe torkollanak, NEM!
az intellektusra, közelebbről a logikára alapoz (ld. szürke agysejtek)
legalább annyira a pszichológiára is!
megveti a hagyományos, tárgyi nyomokból kiinduló, azokat kutató detektívmunkát
szavakban igen, de ő maga is rendszeresen (csak éppen nem kizárólagosságal) él ezzel
gyakran megsajnálja a tettes(eke)t
némelykor valóban, de ez nem szokta befolyásolni a leleplezés(ek)ben: az áldozato(ka)t még sokkal inkább, ab ovo elvből sajnálja!
Új megjelenések
Írta: Tamás; 2014. szeptember 25., 12.01

Az érdeklődők szolgálatában közölhetjük, hogy idén még két új Christie jelenik meg az Európa Könyvkiadó jóvoltából:

  1. A karácsonyi puding című elbeszéléskötet Sipos Katalin új fordításában
  2. „The Greenshore Folly” magyar változata Prekop Gabriella és Horváth Kornélia fordításában

A „The Greenshore Folly” a Gyilkosvadászat című bünügyi regény kisregény terjedelmű alapja. Bár nem elhanyagolható a tartalmi egyezés a két mű között, az elbeszélés vitathatatlanul feszesebb és organikusabb szerkezetű, mint a regény, ráadásul annak is a legszórakoztatóbb fejezeteit tartalmazza.

Egy különös évforduló
Írta: öregróka; 2014. május 4., 11.40

Március végén volt (50–5=) 45 éve, hogy a kor legnépszerűbb (merthogy egyetlen) vicclapja, a legendássá vált Ludas Matyi az alábbi, Barát József keze munkáját dicsérő címlappal jelent meg:

Ludas Matyi címlap

– Néni kérem, most, hogy elkezdődik a szünet, nem cserélné be a tankönyveimet egy Agatha Christie-re?…”

Túl a minden Christie-rajongót óhatatlan elöntő kellemes érzésen, miről árulkodik ez a karikatúra?

Lehet, túlzásnak hat (főleg a fiatalabb nemzedékek tagjainak), de arról, hogy Agatha Christie „végleg polgárjogot nyert”: ez a címlap az Írónő legújabb kori, s azóta is töretlenül ívelő magyarhoni hivatalos elfogadásának, könyvkiadásba ágyazásának s így köztudatba kerülésének jelképe, egyúttal végső pecsétje.

Az Agatha Christie-t egy évtizeden át sújtó teljes szilencium, majd a következő tíz év igen szórványos és tétova fölbukkanásait követően (ha az ismert kategóriákkal jellemezzük ez a „tűrt” legalsó sávja volt) 1968-ban jelent meg az Európa Könyvkiadó Fekete Könyvek-sorozatában a Tíz kicsi néger, mégpedig ha hinni lehet impresszumának, 139850 példányban. Ugyanazon évben még egy másodszor is kiadott detektívtörténet-gyűjteményben, és – ne becsüljük le! – a Füles évkönyvében képregényformában is jelen volt az Írónő. Ez így együtt, élen természetesen (szükségtelen bizonygatni, hogy nem csupán mennyiségileg) a legendás regény kiadásával immár visszafordíthatatlanná vált. 1969 tavaszán a Ludas-címlap mindezt a maga több, mint hatszázezres /!/ példányában nem csupán aláhúzta, szentesítette, de a folytatást is szinte generálta! Ami nem is maradt el: az évről-évre gyarapodó kötetek kiadását oldalunk megfelelő rovatában ellenőrizhetik; hamarosan pedig a filmfeldolgozások is bebocsáttattak Magyarországra.

Mindeközben nem árt felelevenítenünk a tényt: a hatvanas-hetvenes években a szatirikus hetilap nem csupán a legszélesebb olvasókör humorigényét volt hivatott kiszolgálni, de bevallottan a politika száraz, neutrális és persze kiábrándító valóságán túl, szeizmográfként igyekezett reagálni a mindennapos eseményekre, szenzációkra, közgondolkodásra. Így ha Agatha Christie a címlapjára került, az bizony már eleve egyfajta fontosságot, rangot jelentett; ezt katalizálta tovább Barát József karikatúrája. (Nem hallgathatom el, nem is szándékom. e sorok írója, ha nem is elsős elemistaként, mint a vicces rajz kislánya, de a második osztály padjait koptató kissrácként ekkor, itt, e címlapon találkozott először Agatha Christie nevével, hogy aztán jól meg is jegyezze.)

Ja, s azt se felejtsük el, hogy a hetilap az idő tájt főszerkesztőjét, aki egy személyben kezdeményezett, ill. döntött a címlapok kérdésében, Tabi Lászlónak hívták.


 Az oldal tetejére Vissza az előző oldalra Vissza az előző oldalra
©Magyar Agatha Christie-olvasók oldala, 2002–2013 (E-mail: info@agatha.hu)
Adatvédelmi nyilatkozat | Felhasználási feltételek | Jogi nyilatkozat